Mikor hazaértem anyuék már otthon voltak, s nagyon aggódtak értem. Úgyhogy úgy döntöttem, hogy elmondok mindent az elejétől a végéig. Amikor végeztem anyukám elnevette magát, és csak annyit kérdezett, hogy "ekkora butaságon, hogy tudtatok összeveszni?" Megmondtam neki őszintén, hogy magam sem tudom, és épp ezért mentem el sétálni, hogy végig gondoljam. Ezután felsiettem a szobámba, hátha most már megy a tanulás, de még most sem ment. Örömömben is folyton Kriszti felé vándoroltak el a gondolataim. Felhívtam, hogy mit csinál, s elmondta, hogy neki sem sikerül semmi, ezért megbeszéltük, hogy átmegyek hozzá, és behozzuk a lemaradásunkat. Hisz 4 éve nem láttuk egymást, és semmit se tudunk egymásról abból a 4 évből. Átöltöztem, lesiettem a földszintre, és mondtam anyuéknak, hogy elmegyek Krisztihez, mert sok a beszélgetni valónk, amit be kell pótolni.
Amikor odaértem szívesen fogadott. 9-ig elbeszélgettük az időt fél 8-tól. Nagyon sok mindent megbeszéltünk, de nem értünk a beszélgetésünk végére, ezért úgy döntöttünk, holnap folytatjuk.
Mikor hazaértem rögtön bedőltem az ágyba, s másnap reggel keltem fel a telefonom csörgésére. Kriszti hívott, hogy nem-e megyünk együtt suliba. Ugyan csak 10-re kellett mennem, de beleegyeztem, mivel így el tudjuk kezdeni a beszélgetésünk második részét.
Találkoztunk is, de még az állomás felé menet, ahogy kijöttem az utcából. Kriszti mosolyogva fogadott, s kért, hogy most én meséljek a középsulis éveimről.
Elkezdtem az elejétől mesélni, hogy egy picit nehezebbnek éreztem a középsulit az általánosnál, hiszen ez tényleg igaz is volt, de a jegyeimen nem látszott.
Ez a rész uncsi, úgyhogy gyorsan tovább is léptem oda, ahol összejöttem barátommal. El kezdtem mesélni, hogy hogy s mint volt, de addigra beértünk az egyetemre, s már az óra is elkezdődött. Mikor vége volt az óránknak, megbeszéltük, hogy hazafelé megvárom, mert aznap már nem volt közös óránk. A napom gyorsan telt, mint általában mindig, ha nem akartam, hogy gyors legyen. Végül ennek is be kellett következnie valamikor, így hát megvártam Krisztit, és elmeséltem végig mindent. Mikor odáig jutottam, hogy anyukám halála, ott mondta Kriszti, hogy ezt nem muszáj elmesélnem, ha fájdalmas és nem szeretnék róla beszélni. Ezért nagyon hálás voltam neki, így hát meséltem tovább, hogy barátommal többször összekaptunk kapcsolatunk során, és volt olyan is, hogy komoly volt a dolog – tehát úgy tűnt, hogy vége – de végül nem volt annyira komoly, hogy ne tudjuk megbeszélni. De ez a korszak is elmúlt, és most már tervezgetjük az esküvőnket, hisz már két és fél éve együtt vagyunk, ami pontosan a 3 éves évfordulónkon lesz. Így tömören ennyi, persze elmondva sokkal több idő volt.
Amikor odaértem a történetben, hogy mi volt annak, amikor találkoztam vele a a vonaton, gyorsan közbe szólt, mert nem akarta hallani, hogy mennyire marcangoltam önmagam, és nem akarta önmagát sem marcangolni ismét.
2011. április 27., szerda
2011. április 3., vasárnap
3. fejezet: A várakozás
Este felhívott Kriszti, s egyszerre kértünk bocsánatot. Elmesélte, hogy ő is végig gondolta a "történelmünket", csak úgy mint én. Én is elmondtam ezeket, és hogy mennyire buta voltam, hogy a gondolataim fontosabbak voltak. Na de nem is ez a lényeg.
Hanem, hogy miután eldöntöttem, hogy ha felhív, bocsánatot kérek, rájöttem, hogy rossz ötlet. Mi van akkor, ha nem hív fel? Tehát elkezdtem gondolkodni ismét. Ha nem hív fel, csak rosszabbul leszek, tehát, ha 10-ig nem hív fel, én hívom fel. Oké, az túl messze lett volna délután 3-tól, ezért előrébb hoztam 9-re. De ez még mindig nagyon messze van. Akkor legyen 8 óra. Oké, de ez még mindig 5 óra volt, hát megpróbálkoztam a tanulással, sajnos csak próbálkoztam, még jó, hogy holnap nem írok zh-t, és még nincs vizsgaidőszakom sem. Ugyanis nem boldogultam vele, mert folyton elmentek a gondolataim Kriszti felé. Úgyhogy megpróbáltam zenével tanulni, ami általában szokott segíteni, de most nem. Most ez sem segített, tehát 2 óra hiába való próbálkozás után ott tartottam, hogy felhívom Krisztit. De meggondoltam magam. Ekkor úgy döntöttem, hogy megpróbálok olvasni egy kicsit, hátha ez megy. De sajnos ez sem. Mikor rádöbbentem, hogy fél órája ugyan azt az oldalt olvasom, magamhoz vettem a telefonom, írtam a szüleimnek egy cetlit, hogy "elmentem sétálni, telefonom nálam van", s bezártam, elmentem.
Elindultam, a lábam vitt, s amikor rádöbbentem, hogy hol is vagyok, ott ültem Krisztivel közös kedvenc helyünkön, a játszótéren a hintában.
És ekkor, ahogy néztem a kisgyerekeket, eszembe jutottak az emlékek, mikor mi is ilyen gondtalanok voltunk.
Rájöttem, hogy valóban hibát követtem el, hiszen ő nem tudhatta, hogy mennyit változtam, s én sem tudhattam, hogy ő így fog reagálni. Hát igen. Négy év hosszú idő. Az emberek változnak a külső behatásokra. És egy külső szemlélő, bármennyire is közeli barátságban van az illetővel, nem veheti észre, ha évek óta nem beszélt vele.
És ekkor végre megszólalt a telefonom. Végre felhívott Kriszti. Megbeszéltem vele a dolgokat, s mondtam neki, hogyha van egy kis ideje, jöjjön ki a kedvenc helyünkre, ott várom. Azt mondta, hogy 5 perc és ott van, ott is volt. És ekkor már felszabadultan tudtunk beszélgetni, s nevetni. Bár rég elmúltunk 6 évesek, olyan jót játszottunk, mint akkor. S bár most összekaptunk, összevesztünk, megint jóban vagyunk, de már semmi sem ugyan az, mint előtte. Félek attól, hogy ez az összeveszés sajnos nem az utolsó.
Hanem, hogy miután eldöntöttem, hogy ha felhív, bocsánatot kérek, rájöttem, hogy rossz ötlet. Mi van akkor, ha nem hív fel? Tehát elkezdtem gondolkodni ismét. Ha nem hív fel, csak rosszabbul leszek, tehát, ha 10-ig nem hív fel, én hívom fel. Oké, az túl messze lett volna délután 3-tól, ezért előrébb hoztam 9-re. De ez még mindig nagyon messze van. Akkor legyen 8 óra. Oké, de ez még mindig 5 óra volt, hát megpróbálkoztam a tanulással, sajnos csak próbálkoztam, még jó, hogy holnap nem írok zh-t, és még nincs vizsgaidőszakom sem. Ugyanis nem boldogultam vele, mert folyton elmentek a gondolataim Kriszti felé. Úgyhogy megpróbáltam zenével tanulni, ami általában szokott segíteni, de most nem. Most ez sem segített, tehát 2 óra hiába való próbálkozás után ott tartottam, hogy felhívom Krisztit. De meggondoltam magam. Ekkor úgy döntöttem, hogy megpróbálok olvasni egy kicsit, hátha ez megy. De sajnos ez sem. Mikor rádöbbentem, hogy fél órája ugyan azt az oldalt olvasom, magamhoz vettem a telefonom, írtam a szüleimnek egy cetlit, hogy "elmentem sétálni, telefonom nálam van", s bezártam, elmentem.
Elindultam, a lábam vitt, s amikor rádöbbentem, hogy hol is vagyok, ott ültem Krisztivel közös kedvenc helyünkön, a játszótéren a hintában.
És ekkor, ahogy néztem a kisgyerekeket, eszembe jutottak az emlékek, mikor mi is ilyen gondtalanok voltunk.
Rájöttem, hogy valóban hibát követtem el, hiszen ő nem tudhatta, hogy mennyit változtam, s én sem tudhattam, hogy ő így fog reagálni. Hát igen. Négy év hosszú idő. Az emberek változnak a külső behatásokra. És egy külső szemlélő, bármennyire is közeli barátságban van az illetővel, nem veheti észre, ha évek óta nem beszélt vele.
És ekkor végre megszólalt a telefonom. Végre felhívott Kriszti. Megbeszéltem vele a dolgokat, s mondtam neki, hogyha van egy kis ideje, jöjjön ki a kedvenc helyünkre, ott várom. Azt mondta, hogy 5 perc és ott van, ott is volt. És ekkor már felszabadultan tudtunk beszélgetni, s nevetni. Bár rég elmúltunk 6 évesek, olyan jót játszottunk, mint akkor. S bár most összekaptunk, összevesztünk, megint jóban vagyunk, de már semmi sem ugyan az, mint előtte. Félek attól, hogy ez az összeveszés sajnos nem az utolsó.
2011. április 2., szombat
2. fejezet: A visszaemlékezés
Amikor beléptem a házba, döbbentem rá, hogy mekkora hibát követtem el. Hiszen mégis csak ő volt a legjobb barátnőm, mióta az eszemet tudnom, és most haragszik rám.
Anno úgy ismerkedtünk meg, hogy egy játékkal kezdtünk el játszani. Anno, gondtalan korszakunkban. Aztán egy suliba kerültünk. Bár nem egy osztályba, és sok új embert ismertünk meg, mi mégis minden szünetet együtt töltöttünk, és meséltünk egymásnak. Aztán egy nap, mivel nagyon kevesen maradtunk mind a két osztályba, összevontak minket, így osztálytársak lettünk végre, s elnevetgéltük az összes órát, ami a jegyeinken is meglátszott. Bár olyan rossz tanulók mégse voltunk, csak amikor a tanár hirtelen felszólított minket, akkor nem tudtuk, hogy épp mit is kell mondani. De ez nálunk nem volt akadály. Valahogy mindig kimagyaráztuk magunkat, a tanárok nagy bosszúságára. Hát röviden ennyi a 8 évünk története. És most jöjjön a középiskola. Igazából nem tudom, hogy ebben a 4 évben mi történt Krisztivel, mert nem egy középsuliba jártunk. A sajátomról viszont annál többet tudnék mesélni, de ezt később. Egyenlőre ennyi: összejöttem barátommal, érettségi után összeköltöztünk, majd másfél év múlva megkérte a kezem. Az érettségim egész jól sikerült, meg úgy általában is 4-5 tanuló voltam. És most, hogy egyetemre járunk, ismét összehozott minket a sors Krisztivel, de azt hiszem, hogy a sors tévedett, mert nem kellett volna újra összehoznia minket. Már bánom, hogy megharagudott rám a saját butaságom miatt, de alapjában véve makacs ember vagyok, így nem én fogok bocsánatot kérni tőle, pedig tudom, hogy én voltam a hibás. Ha most felhívom, azt fogja hinni, hogy gyenge vagyok. Ha ő hív fel, nem is tudom, hogy felvegyem-e egyáltalán. Bár akkor csak jobban megharagszik rám. Tudom már! Ha felhív, felveszem a telefont és bocsánatot kérek tőle.
-- Eközben Kriszti. --
Nem tudom elhinni, hogy segíteni szeretnék neki, hogy ne omoljon össze lelkiekben, de ő rám se hederít. Ennyit ér neki a sok éves barátságunk. Nem értem. Borzalmasan vagyok. Valóban látszott rajta, hogy baj van, de a legjobb barátnője vagyok, mért nem mondta el nekem? Pedig kérdeztem. Annyira szeretnék segíteni.
Emlékszem, az oviban olyan gondtalanok voltunk. Ugyanazzal a játékkal játszottunk, közben beszélgettünk, így ismerkedtünk meg. Általános iskolában egy ideig évfolyam társak voltunk, később osztálytársak lettünk, mert összevonták az osztályainkat. Emlékszem már akkor is maga szerette megoldani a gondjait, de akkor még elmondta, hogy mi nyomja a lelkét. Ennyit voltozott volna középsuli alatt? Nem tudom, hiszen négy éven keresztül nem láttam. Most is csak a sorsnak köszönhetem, hogy egy egyetemre járunk, de már alig ismerek rá.
Este felhívom és bocsánatot kérek, mert én tévedtem. Már bánom.
Anno úgy ismerkedtünk meg, hogy egy játékkal kezdtünk el játszani. Anno, gondtalan korszakunkban. Aztán egy suliba kerültünk. Bár nem egy osztályba, és sok új embert ismertünk meg, mi mégis minden szünetet együtt töltöttünk, és meséltünk egymásnak. Aztán egy nap, mivel nagyon kevesen maradtunk mind a két osztályba, összevontak minket, így osztálytársak lettünk végre, s elnevetgéltük az összes órát, ami a jegyeinken is meglátszott. Bár olyan rossz tanulók mégse voltunk, csak amikor a tanár hirtelen felszólított minket, akkor nem tudtuk, hogy épp mit is kell mondani. De ez nálunk nem volt akadály. Valahogy mindig kimagyaráztuk magunkat, a tanárok nagy bosszúságára. Hát röviden ennyi a 8 évünk története. És most jöjjön a középiskola. Igazából nem tudom, hogy ebben a 4 évben mi történt Krisztivel, mert nem egy középsuliba jártunk. A sajátomról viszont annál többet tudnék mesélni, de ezt később. Egyenlőre ennyi: összejöttem barátommal, érettségi után összeköltöztünk, majd másfél év múlva megkérte a kezem. Az érettségim egész jól sikerült, meg úgy általában is 4-5 tanuló voltam. És most, hogy egyetemre járunk, ismét összehozott minket a sors Krisztivel, de azt hiszem, hogy a sors tévedett, mert nem kellett volna újra összehoznia minket. Már bánom, hogy megharagudott rám a saját butaságom miatt, de alapjában véve makacs ember vagyok, így nem én fogok bocsánatot kérni tőle, pedig tudom, hogy én voltam a hibás. Ha most felhívom, azt fogja hinni, hogy gyenge vagyok. Ha ő hív fel, nem is tudom, hogy felvegyem-e egyáltalán. Bár akkor csak jobban megharagszik rám. Tudom már! Ha felhív, felveszem a telefont és bocsánatot kérek tőle.
-- Eközben Kriszti. --
Nem tudom elhinni, hogy segíteni szeretnék neki, hogy ne omoljon össze lelkiekben, de ő rám se hederít. Ennyit ér neki a sok éves barátságunk. Nem értem. Borzalmasan vagyok. Valóban látszott rajta, hogy baj van, de a legjobb barátnője vagyok, mért nem mondta el nekem? Pedig kérdeztem. Annyira szeretnék segíteni.
Emlékszem, az oviban olyan gondtalanok voltunk. Ugyanazzal a játékkal játszottunk, közben beszélgettünk, így ismerkedtünk meg. Általános iskolában egy ideig évfolyam társak voltunk, később osztálytársak lettünk, mert összevonták az osztályainkat. Emlékszem már akkor is maga szerette megoldani a gondjait, de akkor még elmondta, hogy mi nyomja a lelkét. Ennyit voltozott volna középsuli alatt? Nem tudom, hiszen négy éven keresztül nem láttam. Most is csak a sorsnak köszönhetem, hogy egy egyetemre járunk, de már alig ismerek rá.
Este felhívom és bocsánatot kérek, mert én tévedtem. Már bánom.
1. fejezet: Egy régi barátság romlása és vége
Utazok. Vonaton utazom, s elfog egy érzés. Ez az érzés magával ragad, elgondolkodom rajta. Milyen jó is lenne egy életem keresztül így utazni. Minden gond nélkül, egy állandó életben. Egyik végállomástól a másikig. Mért kell mindennek előbb-utóbb megváltoznia? Magával ragad a gondolat, s nem hagy menekülni. Rájöttem, hogy az életben minden változik, s egyben ismétli is önmagát, mint a történelemben. Ott is csak annyit változnak a történtek, hogy máskor, máshol és már miatt történik meg ugyan az. Ekkor futok össze barátnőmmel, Krisztivel, aki figyelmeztet, hogy hamarosan megérkezünk, ne maradjak fenn a vonaton.
- Szia. Hát te látom nagyon elmerengtél, de hamarosan megérkezünk.
- Szia Kriszti. Ha nem szólsz, szerintem tovább is mentem volna.
- Láttam, hogy elmerengtél, azért is szóltam. Meg Zugló óta figyellek, de te észre se vettél. Nagyon komoly gondon gondolkodhattál Ancsi. Remélem nincs baj.
- Semmi baj nincs, vagyis hát az életen gondolkodtam, hogy miért változik folyton, de nem tudok rájönni.
Leszálltunk a vonatról Vecsésen, a haza utunk egy részét együtt tettük meg. Mivel Kriszti nem kérdezgetett tovább, csak mesélte a saját napját, így nyugodtan tudtam gondolkodni. Csak néha kellett a megfelelő pillanatban egy "ühüm"-öt, egy "igent"-t vagy egy "oh"-t beszúrnom. Szerencsére nem tűnt fel neki, hogy nem rá figyelek. Vagy ha mégis, tapintatosan nem hozta szóba. Ezért nagyon hálás vagyok neki.
Elgondolkodásomban az utat se figyeltem, s ismét Kriszti hívta fel a figyelmem erre.
- Öhm, Ancsi... Azt hiszem kicsit túl jöttél az eredeti úti célodon, - mondta kicsit zavartan Kriszti – ugyanis elkísértél hazáig.
- Oh... - ennél jobbat nem tudtam mondani – ne haragudj, úgy tűnik a gondolataim nem engednek.
- Biztos minden rendben? Olyan csöndes voltál. Szeretnél róla beszélni? Elkísérjelek haza, hogy most ne menj túl?
- Hát nem is tudom igazából, hogy minden rendben van-e, de ha nincs is, akkor is magam szeretem megoldani. Hiszen ismersz évek óta. És nagyon megköszönöm, ha elkísérsz, azt hiszem most az kelleni fog.
- Persze megértem. Nagyon szívesen elkísérlek, hiszen úgy látom szükséged lesz rá, és nem hiszem, hogy a családod vagy barátod nagyon örülne, ha eltévednél.
- Igazad van, mint mindig.
- Akkor csak egy pillanat, lerakom a cuccom és már mehetünk is.
- Rendben, köszönöm. - Nagyon szeretem Krisztiben, hogy még ha nagyon nagy gondom van, s látszik rajtam, akkor se faggat. Hiszen ismer mióta ovisok voltunk. Szinte a legjobb barátnőm. Szinte. Ugyanis, mióta történt mindkettőnk életében több nagy változás, ami most elgondolkodtatott, egy kicsit eltávolodtunk egymástól. Néha úgy érzem megállítanám az időt és visszaforgatnám, de bizonyos dolgokat, történteket vinnék magammal a múltba, mert nem szeretném, ha elveszne. Hiszen ezek miatt is változtam. Az esemény melyen változtatnék? Természetesen a rengeteg halál eset. Tudom, tudom... Az élet természetes velejárója, meg mivel megszülettünk meg is kell halnunk, de akkor is rossz. Rossz, hogy akit szerettem, és msot is szeretek, egyik nap még velem van, a következőn meg nincs velem. Rossz, hogy nem láthatom, ahogy büszkeségében elmosolyodik és már sohase mondhatja többet, hogy "Igen. Ő az én kislányom". És ami a legfőbb rossz ebben, hogy sok dologbanki sem kérhetem már a véleményét. Vagyis megkérdezni megkérdezhetem, hiszen lélekben velem van, de nem tud válaszolni, s ez teszi annyira rosszá. És hogy ezeket végig gondoltam meg is érkezett Kriszti. Vagy már el is indultunk? Nem is emlékszem rá. Annyira belefeledkeztem a gondolkodásba. Vajon mondott Kriszti bármit? Nem tudom. Ezek után csak ballagtunk egymás mellett. Még szerencse, hogy csak 2 utcányira lakom. De most ez a két perces séta is legalább 2 órának tűnt. Végre megérkeztünk.
- Köszönöm Kriszti nagyon, hogy elkísértél. Segítséged nélkül még mindig valahol bolyonganék szerintem. És ne haragudj.
- Szia. - Csak ennyit mondott, s elment. Ezek szerint megbántottam, még ha nem is volt szándékos.
- Szia - motyogtam, de már nem hallotta.
- Szia. Hát te látom nagyon elmerengtél, de hamarosan megérkezünk.
- Szia Kriszti. Ha nem szólsz, szerintem tovább is mentem volna.
- Láttam, hogy elmerengtél, azért is szóltam. Meg Zugló óta figyellek, de te észre se vettél. Nagyon komoly gondon gondolkodhattál Ancsi. Remélem nincs baj.
- Semmi baj nincs, vagyis hát az életen gondolkodtam, hogy miért változik folyton, de nem tudok rájönni.
Leszálltunk a vonatról Vecsésen, a haza utunk egy részét együtt tettük meg. Mivel Kriszti nem kérdezgetett tovább, csak mesélte a saját napját, így nyugodtan tudtam gondolkodni. Csak néha kellett a megfelelő pillanatban egy "ühüm"-öt, egy "igent"-t vagy egy "oh"-t beszúrnom. Szerencsére nem tűnt fel neki, hogy nem rá figyelek. Vagy ha mégis, tapintatosan nem hozta szóba. Ezért nagyon hálás vagyok neki.
Elgondolkodásomban az utat se figyeltem, s ismét Kriszti hívta fel a figyelmem erre.
- Öhm, Ancsi... Azt hiszem kicsit túl jöttél az eredeti úti célodon, - mondta kicsit zavartan Kriszti – ugyanis elkísértél hazáig.
- Oh... - ennél jobbat nem tudtam mondani – ne haragudj, úgy tűnik a gondolataim nem engednek.
- Biztos minden rendben? Olyan csöndes voltál. Szeretnél róla beszélni? Elkísérjelek haza, hogy most ne menj túl?
- Hát nem is tudom igazából, hogy minden rendben van-e, de ha nincs is, akkor is magam szeretem megoldani. Hiszen ismersz évek óta. És nagyon megköszönöm, ha elkísérsz, azt hiszem most az kelleni fog.
- Persze megértem. Nagyon szívesen elkísérlek, hiszen úgy látom szükséged lesz rá, és nem hiszem, hogy a családod vagy barátod nagyon örülne, ha eltévednél.
- Igazad van, mint mindig.
- Akkor csak egy pillanat, lerakom a cuccom és már mehetünk is.
- Rendben, köszönöm. - Nagyon szeretem Krisztiben, hogy még ha nagyon nagy gondom van, s látszik rajtam, akkor se faggat. Hiszen ismer mióta ovisok voltunk. Szinte a legjobb barátnőm. Szinte. Ugyanis, mióta történt mindkettőnk életében több nagy változás, ami most elgondolkodtatott, egy kicsit eltávolodtunk egymástól. Néha úgy érzem megállítanám az időt és visszaforgatnám, de bizonyos dolgokat, történteket vinnék magammal a múltba, mert nem szeretném, ha elveszne. Hiszen ezek miatt is változtam. Az esemény melyen változtatnék? Természetesen a rengeteg halál eset. Tudom, tudom... Az élet természetes velejárója, meg mivel megszülettünk meg is kell halnunk, de akkor is rossz. Rossz, hogy akit szerettem, és msot is szeretek, egyik nap még velem van, a következőn meg nincs velem. Rossz, hogy nem láthatom, ahogy büszkeségében elmosolyodik és már sohase mondhatja többet, hogy "Igen. Ő az én kislányom". És ami a legfőbb rossz ebben, hogy sok dologbanki sem kérhetem már a véleményét. Vagyis megkérdezni megkérdezhetem, hiszen lélekben velem van, de nem tud válaszolni, s ez teszi annyira rosszá. És hogy ezeket végig gondoltam meg is érkezett Kriszti. Vagy már el is indultunk? Nem is emlékszem rá. Annyira belefeledkeztem a gondolkodásba. Vajon mondott Kriszti bármit? Nem tudom. Ezek után csak ballagtunk egymás mellett. Még szerencse, hogy csak 2 utcányira lakom. De most ez a két perces séta is legalább 2 órának tűnt. Végre megérkeztünk.
- Köszönöm Kriszti nagyon, hogy elkísértél. Segítséged nélkül még mindig valahol bolyonganék szerintem. És ne haragudj.
- Szia. - Csak ennyit mondott, s elment. Ezek szerint megbántottam, még ha nem is volt szándékos.
- Szia - motyogtam, de már nem hallotta.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)