Utazok. Vonaton utazom, s elfog egy érzés. Ez az érzés magával ragad, elgondolkodom rajta. Milyen jó is lenne egy életem keresztül így utazni. Minden gond nélkül, egy állandó életben. Egyik végállomástól a másikig. Mért kell mindennek előbb-utóbb megváltoznia? Magával ragad a gondolat, s nem hagy menekülni. Rájöttem, hogy az életben minden változik, s egyben ismétli is önmagát, mint a történelemben. Ott is csak annyit változnak a történtek, hogy máskor, máshol és már miatt történik meg ugyan az. Ekkor futok össze barátnőmmel, Krisztivel, aki figyelmeztet, hogy hamarosan megérkezünk, ne maradjak fenn a vonaton.
- Szia. Hát te látom nagyon elmerengtél, de hamarosan megérkezünk.
- Szia Kriszti. Ha nem szólsz, szerintem tovább is mentem volna.
- Láttam, hogy elmerengtél, azért is szóltam. Meg Zugló óta figyellek, de te észre se vettél. Nagyon komoly gondon gondolkodhattál Ancsi. Remélem nincs baj.
- Semmi baj nincs, vagyis hát az életen gondolkodtam, hogy miért változik folyton, de nem tudok rájönni.
Leszálltunk a vonatról Vecsésen, a haza utunk egy részét együtt tettük meg. Mivel Kriszti nem kérdezgetett tovább, csak mesélte a saját napját, így nyugodtan tudtam gondolkodni. Csak néha kellett a megfelelő pillanatban egy "ühüm"-öt, egy "igent"-t vagy egy "oh"-t beszúrnom. Szerencsére nem tűnt fel neki, hogy nem rá figyelek. Vagy ha mégis, tapintatosan nem hozta szóba. Ezért nagyon hálás vagyok neki.
Elgondolkodásomban az utat se figyeltem, s ismét Kriszti hívta fel a figyelmem erre.
- Öhm, Ancsi... Azt hiszem kicsit túl jöttél az eredeti úti célodon, - mondta kicsit zavartan Kriszti – ugyanis elkísértél hazáig.
- Oh... - ennél jobbat nem tudtam mondani – ne haragudj, úgy tűnik a gondolataim nem engednek.
- Biztos minden rendben? Olyan csöndes voltál. Szeretnél róla beszélni? Elkísérjelek haza, hogy most ne menj túl?
- Hát nem is tudom igazából, hogy minden rendben van-e, de ha nincs is, akkor is magam szeretem megoldani. Hiszen ismersz évek óta. És nagyon megköszönöm, ha elkísérsz, azt hiszem most az kelleni fog.
- Persze megértem. Nagyon szívesen elkísérlek, hiszen úgy látom szükséged lesz rá, és nem hiszem, hogy a családod vagy barátod nagyon örülne, ha eltévednél.
- Igazad van, mint mindig.
- Akkor csak egy pillanat, lerakom a cuccom és már mehetünk is.
- Rendben, köszönöm. - Nagyon szeretem Krisztiben, hogy még ha nagyon nagy gondom van, s látszik rajtam, akkor se faggat. Hiszen ismer mióta ovisok voltunk. Szinte a legjobb barátnőm. Szinte. Ugyanis, mióta történt mindkettőnk életében több nagy változás, ami most elgondolkodtatott, egy kicsit eltávolodtunk egymástól. Néha úgy érzem megállítanám az időt és visszaforgatnám, de bizonyos dolgokat, történteket vinnék magammal a múltba, mert nem szeretném, ha elveszne. Hiszen ezek miatt is változtam. Az esemény melyen változtatnék? Természetesen a rengeteg halál eset. Tudom, tudom... Az élet természetes velejárója, meg mivel megszülettünk meg is kell halnunk, de akkor is rossz. Rossz, hogy akit szerettem, és msot is szeretek, egyik nap még velem van, a következőn meg nincs velem. Rossz, hogy nem láthatom, ahogy büszkeségében elmosolyodik és már sohase mondhatja többet, hogy "Igen. Ő az én kislányom". És ami a legfőbb rossz ebben, hogy sok dologbanki sem kérhetem már a véleményét. Vagyis megkérdezni megkérdezhetem, hiszen lélekben velem van, de nem tud válaszolni, s ez teszi annyira rosszá. És hogy ezeket végig gondoltam meg is érkezett Kriszti. Vagy már el is indultunk? Nem is emlékszem rá. Annyira belefeledkeztem a gondolkodásba. Vajon mondott Kriszti bármit? Nem tudom. Ezek után csak ballagtunk egymás mellett. Még szerencse, hogy csak 2 utcányira lakom. De most ez a két perces séta is legalább 2 órának tűnt. Végre megérkeztünk.
- Köszönöm Kriszti nagyon, hogy elkísértél. Segítséged nélkül még mindig valahol bolyonganék szerintem. És ne haragudj.
- Szia. - Csak ennyit mondott, s elment. Ezek szerint megbántottam, még ha nem is volt szándékos.
- Szia - motyogtam, de már nem hallotta.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése