3. fejezet: A várakozás

Este felhívott Kriszti, s egyszerre kértünk bocsánatot. Elmesélte, hogy ő is végig gondolta a "történelmünket", csak úgy mint én. Én is elmondtam ezeket, és hogy mennyire buta voltam, hogy a gondolataim fontosabbak voltak. Na de nem is ez a lényeg.
Hanem, hogy miután eldöntöttem, hogy ha felhív, bocsánatot kérek, rájöttem, hogy rossz ötlet. Mi van akkor, ha nem hív fel? Tehát elkezdtem gondolkodni ismét. Ha nem hív fel, csak rosszabbul leszek, tehát, ha 10-ig nem hív fel, én hívom fel. Oké, az túl messze lett volna délután 3-tól, ezért előrébb hoztam 9-re. De ez még mindig nagyon messze van. Akkor legyen 8 óra. Oké, de ez még mindig 5 óra volt, hát megpróbálkoztam a tanulással, sajnos csak próbálkoztam, még jó, hogy holnap nem írok zh-t, és még nincs vizsgaidőszakom sem. Ugyanis nem boldogultam vele, mert folyton elmentek a gondolataim Kriszti felé. Úgyhogy megpróbáltam zenével tanulni, ami általában szokott segíteni, de most nem. Most ez sem segített, tehát 2 óra hiába való próbálkozás után ott tartottam, hogy felhívom Krisztit. De meggondoltam magam. Ekkor úgy döntöttem, hogy megpróbálok olvasni egy kicsit, hátha ez megy. De sajnos ez sem. Mikor rádöbbentem, hogy fél órája ugyan azt az oldalt olvasom, magamhoz vettem a telefonom, írtam a szüleimnek egy cetlit, hogy "elmentem sétálni, telefonom nálam van", s bezártam, elmentem.
Elindultam, a lábam vitt, s amikor rádöbbentem, hogy hol is vagyok, ott ültem Krisztivel közös kedvenc helyünkön, a játszótéren a hintában.
És ekkor, ahogy néztem a kisgyerekeket, eszembe jutottak az emlékek, mikor mi is ilyen gondtalanok voltunk.
Rájöttem, hogy valóban hibát követtem el, hiszen ő nem tudhatta, hogy mennyit változtam, s én sem tudhattam, hogy ő így fog reagálni. Hát igen. Négy év hosszú idő. Az emberek változnak a külső behatásokra. És egy külső szemlélő, bármennyire is közeli barátságban van az illetővel, nem veheti észre, ha évek óta nem beszélt vele.
És ekkor végre megszólalt a telefonom. Végre felhívott Kriszti. Megbeszéltem vele a dolgokat, s mondtam neki, hogyha van egy kis ideje, jöjjön ki a kedvenc helyünkre, ott várom. Azt mondta, hogy 5 perc és ott van, ott is volt. És ekkor már felszabadultan tudtunk beszélgetni, s nevetni. Bár rég elmúltunk 6 évesek, olyan jót játszottunk, mint akkor. S bár most összekaptunk, összevesztünk, megint jóban vagyunk, de már semmi sem ugyan az, mint előtte. Félek attól, hogy ez az összeveszés sajnos nem az utolsó.